Ostland választófejedelme Valmir von Raukov már rég óta várta ezt a pillanatot. Valójában a Storm of Chaos vége óta amikor is a káosz hordái végig perzselték a tartományát illetve Kislevet meg a fél Birodalmat. Nem sokkal a háború után segítséget kért a császártól, hogy a birodalmi seregekkel űzzék ki a hátra maradt csapatokat, akik azóta is vidáman fosztogattak. Illetve segítse a Tzarinát megszabadítani országát ezektől a barbároktól. A híradások szerint az egyik északi barbár törzs máris erőre kapott, és a portyák Erengradot is fenyegetik.

Ennyi idő után végre Karl Franz úgy döntött, hogy összeszedi a régi szövetségeseket és megpróbálkoznak előre nyomulni, hogy biztosítsák a határvidéket. Wolfenburgból már látszottak a menetelő csapatok. Nagy számú birodalmi tartományi csapat, néhány Breton lovag, törpe harci gépek, és óriás sasok. Bár kevesebb volt mit amit remélt, de egy erős ellencsapáshoz elegendő lesz.

Néhány nap múlva miután összegyűltek a seregek el is indultak északnak. Útjuk az egyetlen megmaradt Birodalmi erőd, a Bohsenfels mellett vezetett. A Birodalom északkeleti részén ez az egy vár állt ellen a káosz hordáinak néhány évvel ezelőtt. De be nem mentek, mivel azt beszélték, hogy a hosszú ellenállás miatt Melekh, Tzeentch fővezére megátkozta a tornyot és azóta aki beteszi a várba a lábát kivívja a káosz isten haragját. Már több szörnyűséges történet keringett a környéken arról, hogy a katonák milyen rettenetes és furcsa halált haltak. Az egyik legvadabb az volt, hogy az ellátmányos az egyik tisztet pulykának nézte, és a hentes bárddal lecsapta a fejét. Azért a helyi parasztok elég hiszékenyek vélekedett a választófejedelem, és gyorsan elűzte ezeket a bárgyú történeteket a gondolataiból.

Von Raukov valószínűnek tartotta, hogy a Tzarinának komoly szerepe volt abban, hogy a császár végül mégis csapatokat küldött északra, amely már semmilyen szempontból nem minősül a birodalom húzó erejének. Különösen a háború után volt ezen a vidéken nagyon keserves a megélhetés. Valmir úgy vélte, hogy a császár attól tartva, hogy a továbbiakban nem kapna segítséget Kislev uralkodónőjétől, ha most nem küld segítséget, indította útjára a birodalmi csapatokat. Már a nagy háborúban is volt némi vita a két uralkodó között, hogy valójában kinek kéne kit megsegíteni. Karl Franz hadianyagot, élelmet és pénzt küldött a háború kitöréséig, majd utána várta a Tzarina csapatait, akik viszont nem jöttek, mivel a saját területüket védték. A diplomácia biztos valamelyik káosz istenség agyából pattant ki, gondolta von Raukov. De talán ezúttal neki is lesz az egész súrlódásból valami haszna.

A Birodalom és Kislev határát különösebb akadály nélkül érték el. Valószínűleg egyetlen beastmen sem merte útjukat állni. Valmir von Raukovban viszont kezdtek nőni a kételyek a hadjárat esélyeivel kapcsolatban. Az első komoly csapás az volt mikor az egyik gyíkember átvette a hadtest feletti vezetést és erről valami okmányt is fel tudott mutatni. Hát ez idáig nem sok hasonló lényt látott még életében von Raukov, de hogy egy császári pecséttel lezárt okmányt rántson elő, amiben az állt, hogy neki adja át a hadtest irányítását, ez egyszerűen túl volt a józanész határain. Micsoda személyes sértés! Neki kellett volna vezetnie a csapatokat természetesen a császár jelenléte híján.

A második intő jel a csapatok harcedzettsége volt. Amit a saját csapatai hajdanán, mielőtt kitört volna a nagy háború egy-másfél nap alatt tettek volna meg, azt most jó ha két nap alatt tették meg, de volt az inkább három is. A felszerelésük és a fegyelmük sem volt az igazi. Ugyanakkor arra gondolt a választófejedelem, hogy honnan is lennének jól képzett katonák, hiszen azok nagyrészt odavesztek a háborúban. Hát igen, lehet, hogy ez még egy kicsit korai volt, de már úton voltak Kislev a fővárosába.

A harmadik intő jel a borzalmas időjárás volt ami miatt a lőpor jelentős része elázott és a harci gépek jelentős része a sártengerben végezte. Illetve a kerekük, de nem várhattak minden fordulóban napokat! Majd utolérik őket, ha egyáltalán elindulnak, gondolta a fejedelem.

A sokadik rossz hír, az volt hogy a barbár portyázók erősebbek mint ahogy gondolták, és komoly fenyegetés jelentenek. Ezenfelül a kisleviek Valmir várakozásaival ellentétben még nem szerezték vissza az összes területüket és valószínűleg ott kezdhetik a hadjáratot ahol Archeon is kezdte anno. Hogy ez most jót vagy rosszat jelent azt már nem tudta eldönteni. Úgy érezte, már lassan csak Ulrichban bízhat, mert más minden ellenfordult.

A  kihallgatás a Tzarinánál viszonylag jól ment és valamiért az uralkodónő különösebb ellenkezés nélkül a "béka" támogatására utasította csapatainak egy részét. Bár titokban remélte, hogy a Tzarina majd elutasítja a gyíkembert, azért Valmir is érezte, hogy ez a küldetést komoly veszélybe sodorná, ugyanis kis esélyt látott arra, hogy a királynő pont akarná a helyébe és ezt még keresztül is verje a vezetésen.

A "nélkülözhető" kislevi csapatok persze kevesebben voltak mint amire Valmir számított, de ezen már meg sem lepődött. Egy-két napi járóföldre voltak már csak azok a települések amelyeknél az első komoly ellenállásra számítottak. Hát valahol ezeknek az újoncoknak is meg kellett tanulniuk harcolni, gondolta a fejedelem és reménykedett, hogy nem az ö kárán tanulják meg mi is az a katona élet.